Eszter egy falusi kisvárosban élt, ahol szinte mindenki ismerte egymást. Élete tele volt álmokkal és reményekkel, különösen azután, hogy megtudta, kisbabát vár. A házassága Zoltánnal sok boldog pillanatot rejtett, valóban szerették egymást. Sokat dolgoztak, de minden lehetséges időt kihasználtak, hogy együtt lehessenek. Mindketten izgatottan várták a családjuk bővülését.
Egy nap, amikor Eszter hazafelé tartott a munkából, megdöbbenve látta, hogy az édesanyja, aki mindig nagyon közelállt hozzá, már a kapuban várja. Az arca sápadt volt, a szemeiben félelem és elkeseredettség. Eszter egy apró része már sejtette, hogy valami nincs rendben. Az anyja hangja remegett, amikor azt mondta: “Eszter, beszélnünk kell.” A szavak, amelyek ezután elhagyták az ajkát, olyanok voltak, mint egy hideg kés, amely átszúrta a nő lelkét: “Orvosi vizsgálatok után kiderült, hogy rövid időn belül el fog minket szakítani egymástól az élet.”
Eszter világának minden színe elhalványult, és a boldogság, amit a várandóssága hozott, hirtelen zord árnyékba borult. A következő hónapok mindennapjai az anyjával való közös pillanatokkal teltek, próbálva megőrizni a közelséget, és elmondani mindazt, amit még nem mondtak el egymásnak. De a fájdalom, a veszteség és a búcsú elkerülhetetlen volt.
Eszter teljesen összeomlott édesanyja elvesztésétől, aki minden helyzetben a legfőbb támasza volt.
Két hónappal később, amikor Eszter már nagyon közel állt ahhoz, hogy életet adjon a kisbabájának, az élet egy újabb csapást mért rá. Egy szörnyű komplikáció következtében elveszítette a gyermekét. Az az érzés, amelyet soha nem tudott volna elképzelni, most elárasztotta: a gyász, a tehetetlenség és a fájdalom együttes hulláma. Az üresség, ami a szívében tátongott, elviselhetetlenné vált.
Ami ezután következett az a poklok pokla volt. Eszter kereste a miérteket, amikre sajnos nem érkezett válasz. Nem akart senkivel beszéni, sem találkozni. Egyfolytában sírt, a szemét le sem hunyta. Nem evett, az ágyból sem akart felkelni. Egy idő után, már senki nem értette miért nem lép tovább, miért nem szedi össze magát. Hiszen fiatal, szép, tehetséges, előtte az élet. Teljesen egyedül maradt.
Zoltán, aki szintén szenvedett a veszteség miatt, de másképpen reagált, egyre távolabb került Esztertől. A közös fájdalmuk nem hozta őket közelebb, hanem falakat emelt közöttük. A szavak, amelyeket korábban könnyedén osztottak meg, most elakadtak a torkukban. Minden egyes nap egy újabb harc volt, és Eszter úgy érezte, hogy a házasságuk lassan, de biztosan szétesik. Zoltán máshol talált vigaszra.
Eszter kereste, kutatta a megoldást, folyamatosan elemezte mi az, ami még menthető. De csak a néma csend, a magány és a tehetetlenség vette körül.
Végül elérkezett egy nap, amikor Eszter úgy döntött, hogy nem tud már tovább élni ebben a sötét és fájdalmas légkörben. A szívében a veszteség sokszoros fájdalmával és a házasság megromlásának súlyával, elhatározta, hogy elválik Zoltántól. A döntés nehéz volt, de úgy érezte, hogy ez az egyetlen módja annak, hogy megtalálja önmagát és a gyógyulás útját.
Zoltán nehezen, de egyetértett Eszterrel. Ez a kapcsolat már nagyon messze volt attól, amit évekkel ezelőtt közösen álmodtak. A válás emberi módon történt.
Eszter újra a kapu előtt állt, de most már más érzésekkel. A múlt fájdalmát hordozta magában, de a jövő iránti reménye újra kezdett felébredni. Tudta, hogy az élet nem áll meg, és hogy a veszteség mellett is képes lesz újra szeretni, újra álmodni, és talán egyszer újra megélni az öröm pillanatait. A kapu, amely korábban a fájdalom szimbóluma volt, most új lehetőségek küszöbét jelképezte. Eszter készen állt arra, hogy tovább lépjen, és megtalálja a saját útját a gyógyulás felé.
Az úton egy kiváló EMBER, egy Természetgyógyász segítette! Ő a Lélek Csepp megalkotója.
